A családfakutatás, más néven genealógia a történelem segédtudománya: az emberek közötti leszármazással és rokonsági kapcsolatokkal foglalkozik.
Felmenőink száma generációnként duplázódik, vagyis mindenkinek 2 szülője, 4 nagyszülője, 8 dédszülője, 16 ükszülője, 32 szépszülője - és így tovább - van. Ők az egyenes ági őseink. Az oldalági családfa a felmenők testvéreit is ábrázolja.
A családkutatás alapvető forrásai az anyakönyvek, melyekbe minden születést, házasságot és elhalálozást feljegyeztek, függetlenül attól, hogy valaki egyszerű földműves vagy nemes volt.
A családfakutatás egy rendkívül izgalmas, ám időigényes és emberpróbáló feladat. Izgalmas, amikor megtalálunk valakit, az alapadatai, legfontosabb életeseményei alapján összeáll előttünk a keresett személy élete: születése, házassága, szülővé válása, halálának körülményei. Időigényes, ha nem tudjuk ősünk születésének pontos helyét és/vagy időpontját, hol és mikor házasodott, fiatalon vagy idősen hunyt-e el, és vajon ott történt-e az elhalálozás, ahol élt. És bizony sokszor emberpróbáló, hiszen - az időn kívül - rengeteg türelem és elhivatottság kell például egy nagyközség vagy város esetében évi több száz bejegyzést átnézni, és a keresett személyre bukkanni. Laikusoknak további problémát szokott okozni annak megtalálása, hogy hol rögzítették a tanyák, aprófalvak, kisközségek lakosainak életeseményeit, mivel ez állandóan változott.
Az anyakönyvek vezetését Magyarországon a veszprémi zsinat (1515) rendelte el, míg az egyetemes katolikus egyház csak a tridenti zsinaton (1563) követte példáját. A török idők viszontagságai közepette Pázmány Péter esztergomi érsek a nagyszombati zsinaton (1611) újabb rendelkezést hozott az anyakönyvezés bevezetéséről. Az anyakönyvek vezetése azonban ténylegesen a legtöbb településen csak a 18. század első felében kezdődött. Eleinte ezek vegyesen tartalmaztak bejegyzéseket keresztelésekről, házasságokról és temetésekről. Latinul és folyó szöveggel íródtak, és meglehetősen kevés információt őriztek meg. Gyakran csak a 19. század elején kezdték el használni a fejléceket, rubrikákba rendezni az adatokat, és külön kötetekbe feljegyezni az életeseményeket. Körülbelül az 1844-49-es években, valamint az 1870-es évektől találunk magyar nyelvű anyakönyveket. A felekezeti anyakönyvezést 1895. október 1-jén váltotta fel az állami anyakönyvezés.
A fent leírtak mellett a latin nyelvtudás, és a gyakran még a 20. századi anyakönyveknél is nehezen olvasható, cikornyás íráskép kiolvasása teszi szükségessé szakember bevonását a családfakutatás folyamatába.